3. Az egyediség szabadsága — Egy élet, ami nem sorolható be! (3rész)

A jelenlét méltósága!

Van egy pillanat, amikor az ember észrevétlenül hátrébb lép a saját életében, és csak később jön rá arra, hogy közben másnak adta át a középpontot. Nem látványosan történik. Inkább csendben, alattomosan, egy apró engedéssel, egy félmondattal, egy belső bizonytalansággal. És mire észrevennénk, már ott van bennünk az érzés, hogy valaki más véleménye fontosabb lett, mint a sajátunk. Mintha az ő fénye határozná meg, mennyit érünk.

És ekkor kezd el lassan átalakulni valami. Először csak alig észrevehetően. Egy halk belső kérdés formájában. Miért hiszem el, hogy a másik többet lát belőlem, mint én magam. Miért engedem, hogy a saját értékem kívülről kapjon igazolást. És ahogy ez a kérdés megszületik, egyszerre megnyílik egy finom repedés a régi mintákban. Egy hely, ahol a lélek óvatosan felteszi a következő kérdést is. Mi történik velem, amikor átadom a helyem a saját életemben.

És ahogy erre rátekintünk, lassan kiderül, hogy az önfeladás soha nem nagy döntésekben kezdődik. Inkább apró mozdulatokban. Egy félrenézett érzésben. Egy elhallgatott gondolatban. Egy olyan pillanatban, amikor a másik megélése fontosabbnak tűnik a sajátunknál. És ez még nem fáj. Csak észrevétlenül hagy nyomot. Egy finom lenyomatot, amely később visszatükröződik a kapcsolatokban, a találkozásokban, a tekintetekben.

És ekkor felmerül a kérdés. Mikor kezdtük el kevesebbnek látni magunkat. Mikor hittük el, hogy önmagunk megélése túl sok. Vagy éppen túl kevés. És ahogy ez a kérdés ott marad bennünk, már nem lehet úgy tenni, mintha nem érintené meg a szívünket. Mert a lélek mindig tudja, hol hagytuk el saját magunkat.

És innen indul el valami más. Nem külső lázadás. Inkább egy belső visszatérés. Egy lassú, mély mozdulat a középpont felé, amelyről egyszer csak kiderül, hogy mindig is ott volt. Csak eltakarta a megfelelés régi rétege. És amikor ez a réteg leolvad, megmutatkozik az a belső erő, amely nem hasonlítható senki máséhoz.

Ez az a pont, ahol az ember rájön, hogy a legnagyobb tisztelet önmaga felé nem hangos kijelentésekben él. Hanem abban, hogy nem mond le saját jelenlétéről. Nem tagad meg senkit. De nem áll félre többé. Megőrzi azt a szent, sértetlen belső meggyőződést, amely nem mások fényéből él, hanem a saját csendes ragyogásából.

És ebben a felismerésben ott van valami halk méltóság. Nem kéri, hogy elismerjék. Nem akar bizonyítani. Csak megáll. Jelen van. És ahogy ez a jelenlét egyre mélyebbre ér, az ember ráébred, hogy soha többé nem akarja átadni a helyét a saját életében.

És mégis marad egy kérdés, amely tovább hív. Meddig tartható meg ez a belső középpont akkor is, amikor a világ újra próbál magához húzni. A válasz még nem mondja ki magát. Csak ott marad. Él. Lélegzik. És várja a következő pillanatot, amikor ismét választani kell.

Péli Ildikó

Ha érzed, hogy ezek a sorok benned is tovább rezegnek, tudd: amit itt olvastál, csak a kapu. A mélyebb rétegek a zárolt térben várnak — ott bontom ki részletesebben az összefüggéseket, a belső folyamatokat és azokat a felismeréseket, amelyek akkor születnek, amikor valóban befelé figyelsz.
Ha hívást érzel, szeretettel várlak ott.

Ha hívást érzel, szeretettel várlak ott. Oldalhoz vezető linket a peliildiko74@gmail.com

címen tudsz kérni!