A belső feszültségtől az önmagunkra ébredésig.

Van úgy, hogy érezzük: nem vagyunk jó helyen. Érezzük ezt reggel, napközben, este, de néha még az álmainkban is. Sokszor észre sem vesszük, csak sodródunk ezzel a megmagyarázhatatlan, belső feszültséggel. Közben pedig próbáljuk meggyőzni magunkat, hogy minden rendben van, csupán még ez vagy az a dolog hiányzik a boldogsághoz. Rendszerint ezeket a válaszokat mindig kívülről várjuk. A legpimaszabb az egészben az, hogy az elménk, a társadalmi, családi és élettéri mintáink, valamint a hiedelmeink még fel is jogosítanak arra, hogy ezt az állapotot érezzük helyesnek vagy létezőnek.

A legizgalmasabb rész akkor következik, amikor elkezdesz erre a benned lüktető érzésre felfigyelni. Ilyenkor – ha sikerül tetten érned – egy egyre erősödő érzés kavarog benned, és újra meg újra az előtérbe kerül. Ha már nem vagy teljesen alvó, ha nem vagy bezárva az elmédbe, akkor napról napra jobban figyelsz erre a kis, szűnni nem akaró, kellemetlenül őszinte belső hangocskára.

Majd idővel felfedezed, hogy ez a hang rólad szól. Arról a csodálatos lényről, kislányról és felnőttről, akit önmagadként azonosítasz. Arra is kezdesz rájönni, hogy nem minden úgy van, ahogy eddig gondoltad, vagy ahogy tanították neked. Mindez persze hullámokban jelentkezik, kisebb-nagyobb szünetekkel, és ez így van rendjén. Hiszen a mindenségben minden hullámokban áramlik.

Ahogy erősödik benned a késztetés, hogy magadat válaszd és magadra figyelj, elkezded megkérdőjelezni mindazt, amit eddig igaznak vagy valósnak véltél magaddal és a világ dolgaival kapcsolatban. Ez a folyamat egyszerre válik nehézkesebbé, fájdalmasabbá, és egyben szeretetteljesebbé is – számodra és a kapcsolataid számára egyaránt. Az önismeret és az önszeretet útján megismerjük a lényünket, az árnyékénünket, és a világot is egy kicsit szélesebb, világosabb helyként kezdjük érzékelni. Ezzel együtt tágul a tudatunk és a mindenségről alkotott elképzelésünk is. Már nem elég az a pici kis szatyor, amiből eddig a világot és magunkat kémleltük.

Az önvizsgálat és az önismeret egy nagyon mély, néha meredek, hegyes-völgyes életút. Telis-tele van örömmel, félelemmel, fájdalommal, boldogsággal, kihívással, kétellyel, bánattal és szeretettel… sorolhatnám órákig.

Egy apró kísérlet

Egy apró, elméleti kísérletre hívlak most, tarts velem! Egy példán keresztül szeretnék megmutatni neked egy érdekes összefüggést az álarcaiddal kapcsolatban – és ez csupán egy a sok közül. Ha nem tudsz azonosulni ezzel a példával, ne bánkódj; biztosan megtalálod majd a saját helyzetedre vetítve a legmegfelelőbb módot arra, hogy szembe tudj nézni azokkal az árnyékoldalaiddal és lélekrészeiddel, amiket eddig elutasítottál. Ez a gyakorlat nemtől és kortól függetlenül, egyaránt érvényes.

Az elménkben folyamatosan áradnak a gondolatok, még akkor is, ha épp nem látsz, nem hallasz és nem csinálsz semmit. Ha csukott szemmel fekszel az ágyadon, az elméd akkor is – hol gyorsabban, hol kicsit lassabban – gyártja az újabb és újabb gondolatokat, amelyekre legtöbbször nem is vagy tudatos.

Tudatodnál lenni azt jelenti, hogy érzékeled önmagad, a gondolatokat, az érzéseket és a körülötted lévő valóságot, miközben tudod, hogy ezek nem te vagy: te csupán megfigyelőként vagy jelen.

Tehát, ha kimész mondjuk az utcára, számtalan inger és hatás ér folyamatosan. Ennek megfelelően az elme már küldi is a gondolatot, amivel a legtöbb ember azonnal azonosul, mindig a helyzetnek megfelelően. Mondjuk ideges lesz, ha sorba kell állnia, és lassan halad a sor… Történt valami, és te a megszokott módon, csípőből reagálsz – mint egy betanult dráma vagy egy színmű, ami mindig ugyanúgy zajlik.

Most csak képzeld el: sétálsz az utcán, és kellemesen érzed magad. Jól alakulnak a dolgaid, az időjárás számodra tökéletes. Ahogy sétálsz, figyeld meg az embereket, és közben kövesd, mi az, ami megjelenik az elmédben. A séta alkalmával felszállsz egy tömegközlekedési járműre, leülsz, és ahelyett, hogy a saját gondolataidba merülnél, felfigyelsz egy emberre a buszon. Anélkül, hogy tudatosítanád, az elme már küldi is a gondolatot, te pedig automatikusan reagálsz rá, hiszen már meg is van róla a véleményed… Vajon számodra elég ápolt? Jól öltözött?

Ha képes vagy végigkísérni az elméd által eléd rakott gondolatokat, felismered, hogy anélkül, hogy bármit is tudnál arról az emberről, már eldöntötted, ki is ő valójában – a te számodra. Lehet, hogy előítélettel nézed, de az is lehet, hogy megbecsüléssel tölt el, amit látsz.

De ami benned zajlik, az valójában kiről szól? Arról az emberről, akit nézel, vagy rólad? Kiről árulkodnak az érzelmeid, a mintáid, a gondolataid és a cselekedeteid? Kinek az érzései ezek? Ezeket ki gondolja? Milyen minták alapján? Mikor alakult ez ki benned? Miknek vagy kiknek a hatására?

Minden benned történik! A te véleményed is belőled származik – téged mutat meg. Mint ahogyan az is, ahogyan bizonyos helyzetekben cselekszel. Ez nem azt a személyt minősíti, aki miatt úgy cselekszel – hiszen te cselekszel. És az te vagy? De valóban TE vagy? Ki az, aki mindezt elszenvedi vagy megéli?

Tedd fel magadnak ezeket a kérdéseket, és láthatod, hogy mindent te gondolsz és érzel. Valójában azok alapján működsz, ahogyan felnőttél, ahogyan neveltek, vagy a társadalmi minták szerint, amiket beléd véstek; valamint a saját megfelelési kényszered, az önbecsülésed vagy az önismereted hiánya miatt.

Vegyünk egy másik példát. Mikor attól félsz, vagy az a gondolat fut benned, hogy "vajon ő mit gondol rólam?", közben már jönnek is a válaszok, és elképzeljük, mit is gondolhatnak rólunk. De vajon ezek a gondolatok, amelyek megjelennek az elménkben, a másik ember gondolatai, vagy a mieink?

Persze, hogy a mieink, és semmi közük a másikhoz. Hiszen ezek csak a mi elménkben élnek a félelmeink, az elvárásaink vagy a felfogásunk miatt. Egy nap folyamán vajon hányszor futnak át az elméden ehhez hasonló gondolatok? Mindez a te magaddal való viszonyodat, a saját magaddal való kapcsolatodat mutatja meg.

Mindig minden rólad szól, csak nem ismered fel, és kivetíted másokra. Hagyod, hogy a régi minták és hiedelmek irányítsák az életedet, az elmédet és a kapcsolataidat. Ez nem természetes állapot, de természetesen az emberek nagyon magas százaléka így él folyamatosan, és csak elvétve, ritkán, egy-egy percre térnek el ettől a sémától. És ez a mai társadalom legveszélyesebb betegsége, ha lehet ezt így nevezni.

Az egyetlen út az, ha felismered, hogy van más választásod is, és nem kell a régi minták rabjának lenned. Ha felismered és megismered magad az árnyékodon keresztül, és mindezekkel együtt megtanulod szeretni önmagad, akkor már az egész létezést is felismered és szereted – feltételek és elvárások nélkül.

Felismerés, elhatározás, döntés, a tudatosság tágítása napi szinten (még ha csak pár perced van is naponta), önismeret, önbizalom, önértékelés, önelfogadás, önszeretet — ez maga az élet!

Le kívánom szögezni: ez a mostani látásmódomat és felfogásomat tükrözi, nem célja senki és semmi minősítése. Kíváncsian várom, vajon miben fogok hinni egy év múlva!

Válaszd önmagad, és légy az, aki vagy – egy Csoda!

Péli Ildikó