A csendes szeretet félelme és a választás súlya
A csendes szeretet félelme és a választás súlya
A csendes szeretet nem harsány. Nem követel figyelmet, nem borít fel mindent maga körül, nem rángat érzelmi szélsőségekbe. És talán éppen ezért félünk tőle annyira. A csendes szeretet nem akar bizonyítani, nem akar elragadni, nem akar meggyőzni arról, hogy fontos. Egyszerűen jelen van. És ebben a jelenlétben nincs hova menekülni.
Sokan nem azért utasítják el a csendes szeretetet, mert kevés, hanem mert túl sokat mutat. Megmutatja, kik vagyunk akkor, amikor nincs dráma, nincs feszültség, nincs állandó bizonytalanság. Amikor nem az érzelmi hullámvasút tart életben bennünket, hanem a saját belső stabilitásunk. Ez a fajta szeretet nem stimulál folyamatosan, nem tart éberen félelemmel vagy vággyal, hanem megnyugtat. És egy túlstimulált világban a nyugalom gyakran összetévesztődik az unalommal.
Pedig nem a szeretet lapos, hanem az idegrendszerünk szokott hozzá a zajhoz. A csendes szeretet nem hiányt tölt be, hanem teret ad. Nem felszít, hanem megtart. És aki egész életében a vágy feszültségéből élt, annak ez a tér ijesztő lehet. Mert a csendben előbb-utóbb önmagunkkal találkozunk.
Innen vezet át a kérdés egy sokkal kényelmetlenebb területre: vajon amikor kapcsolódunk, vágyból tesszük-e, vagy szeretetből? A vágy gyors választ akar. A vágy azonnali visszajelzést kér: kellek-e, izgalmas vagyok-e, fontos vagyok-e. A vágy sokszor nem a másik felé nyit, hanem önmagunk hiányait próbálja csillapítani. Ilyenkor a kapcsolat nem találkozás, hanem eszköz. Nem rosszindulatból, hanem tudattalanul.
A szeretet ezzel szemben nem sürget. Nem akar azonnali bizonyosságot. Képes kivárni, képes jelen lenni anélkül, hogy elvenne. A szeretetből fakadó kapcsolódás nem kérdez folyamatosan, nem mér, nem hasonlít. Inkább figyel. És ez a figyelem lassan feltárja az igazságot: nem azt, hogy a másik mit ad nekem, hanem azt, hogy én hogyan vagyok mellette.
Ez az önvizsgálat nem könnyű. Mert ha őszinték vagyunk, mindannyian kapcsolódtunk már vágyból, hiányból, félelemből. És ez önmagában nem bűn. A kérdés nem az, hogy volt-e ilyen, hanem az, felismerjük-e, amikor történik. Amikor az érintés nem kapcsolni akar, hanem megnyugtatni egy belső feszültséget. Amikor a közelség nem a másikról szól, hanem arról, hogy ne legyünk egyedül a saját érzéseinkkel.
A szeretet ott kezdődik, ahol ez a felismerés megszületik. Nem tökéletességgel, hanem tudatossággal. Azzal a belső mozdulattal, amikor már nem mindegy, miből kapcsolódunk. Amikor nem akarjuk tovább összekeverni a vágy hevességét a szeretet mélységével.
És itt érkezünk el a tudatos választás kérdéséhez. Mert a szeretet – a valódi, érett szeretet – nem csak érzés. Döntés is. Nem egyszeri, hanem ismétlődő. Döntés amellett, hogy maradok akkor is, amikor nincs izgalom. Amellett, hogy figyelek akkor is, amikor könnyebb lenne elfordulni. Amellett, hogy nem használom a másikat arra, hogy betöltse mindazt, amit magamban nem merek megnézni.
A tudatos választás nem a vágy elfojtását jelenti. Nem azt, hogy a szenvedélynek nincs helye. Hanem azt, hogy a vágy nem irányít, hanem beágyazódik a szeretet terébe. Ott, ahol nem elvesz, hanem gazdagít. Ahol nem sebez, hanem épít. Ahol az intimitás nem menekülés, hanem találkozás.
Talán ezért olyan ritka a valódi, megtartó kapcsolat. Nem azért, mert kevés az alkalmas ember, hanem mert kevés az, aki hajlandó lemondani a vágy zajáról a szeretet csendjéért. Pedig ebben a csendben nem kevesebb van, hanem több. Több mélység, több igazság, több valódi élet.
Ez a fejezet nem válaszokat akar adni, hanem irányt mutatni. Nem ítélkezik a vágy felett, és nem idealizálja a szeretetet. Csak különbséget tesz. Mert amíg nem tesszük meg ezt a különbséget, addig újra és újra ugyanazt a kérdést tesszük fel más embereknek, más kapcsolatokban. És amikor végre megtesszük, akkor talán nem lesz többé szükség arra, hogy a vágy hangosságában keressük azt, amit a szeretet csendben már rég kínál.
Ez az én mostani igazságom. Nem végleges, nem lezárt. De őszinte. És talán éppen ezért képes megnyitni egy olyan teret, ahol már nem sodródunk, hanem választunk. Tudatosan. Felelősen. Emberként.
Péli Ildikó