A nő, aki emlékezni kezd!

A nő, aki emlékezni kezd!
Mélységi írás a női sebek gyógyulásáról, a felismerés erejéről és az önmagunkhoz vezető útról

A női lét megélése évszázadok óta vitatott téma. Vajon valóban másodlagos szereplője lenne az emberiségnek a nő? Tényleg bűn a női vágy, a női öröm, a női lélek tükröződése? El tudjuk hinni, hogy egy olyan csodálatos világegyetem, amely tökéletes rendben teremti meg a természetet és az univerzumot, pont az emberi létezésben hibázna? Hallottál már olyat, hogy a természetben az egyik fa több figyelmet vagy elismerést kapna, mint a másik?

Számtalan történet szól arról, hogyan lett a nő másodrangú, és olyanok is akadnak, amelyekben a nő kiemelkedőbb szerepet kap a férfinál. Sok kultúrában még ma is kevesebbet ér egy nő, mint egy férfi. Nem szeretnék most ebbe mélyebben belemenni — csak érzékeltetni szeretném, hogy ez a bánásmód sajnos még mindig jelen van. Szerencsére fejlődő tendenciát mutat. Legalábbis remélem.

Nem akarom sem a női, sem a férfi létet kiemelni ebben az írásban. Hiszem, hogy mindkettő ugyanolyan fontos és értékes. Sőt, a két nem egyesülésében, összetartozásában van az élet kulcsa — a fejlődés kulcsa — és a minőségi megélés lehetősége.

Ez az írás nem rólam szól, és nem is szeretnék senkit személyesíteni. Csupán annyit mondhatok: életem során én is találkoztam megkülönböztetéssel — a munkahelyemen, kapcsolataimban, sőt a párkapcsolatomban is volt rá példa. Szerencsére csak kis mértékben. Viszont sok olyan nővel beszéltem, akik ezt már nem mondhatják el magukról. Nemcsak személyes találkozások során, hanem írásokban, elbeszélésekben, könyvekben is újra és újra szembejön ez a fájdalom.

Egy nő évszázadok sebeit hordja a bőre alatt. A húsában, vérében, csendjében és sejtjeiben is. Tudom, a férfi oldal is sokat szenvedett ősidők óta. De a megvetést, a kizsákmányolást, az undort, a szexuális bántalmazást, az alárendeltséget, az üldöztetést, azt az érzést, hogy sosem vagy elég — ezeket nem jellemzően a férfiak tapasztalták meg.

Sokszor hallom: "légy nő, éld meg a nőiességedet". A legtöbb nő azt sem tudja, mit jelent ez, hol keresse, melyik "boltban kapható". Ez főként az én korosztályomra jellemző — plusz-mínusz húsz év. A mai lányok, fiatal nők már egészen más szemszögből tekintenek magukra. Ez sem mindig a jó irány. Mintha néha átesnénk a ló túloldalára: több az önbecsülésnek látszó minta, de nem feltétlenül valódi belső kapcsolódás.

Rengeteg oktatás, női kör és program létezik, amelyek azt mondják: találj vissza önmagadhoz. Ezek jók, mert mind adnak valamiféle támpontot. De önmagában ez kevés. Ha csak olvassuk a posztokat, járunk workshopokra, de önmagunkért nem teszünk mást, akkor nem történik valódi változás.

Az életünkben minden tükröz minket. Amit látunk, hallunk, tapasztalunk, visszajelzés rólunk. Ha valamit meglátsz egy másik emberben, ami zavar vagy indulatot vált ki, érdemes megállni egy pillanatra: miért érint ez ennyire? Hol van ez benned? Mert biztosan ott van. És amikor szembenézel vele — felelős keresése és hibáztatás nélkül — elindul az elfogadás, az elengedés, és vele együtt a gyógyulás.

Sok nő ismeri azt az érzést, amikor egy együttlét alatt vagy után úgy érzi: csak használják, mint egy edényt. Ha ez rendszeressé válik, és benne marad, a valódi női része lassan elalszik. Mélyen beburkolózik, és nem marad más, csak egy fájdalmakkal megtört női testben élő ember.

Az út felfelé nehéz és göröngyös. Először felismerés kell. Aztán egy döntés: nem elégszem meg ennyivel. Felállok, és nem hagyom, hogy üres edény legyek bárki számára. Mert aki egy nőt megaláz — akár tudattalanul is —, használ, megvet, nem tart elégnek, vagy őt hibáztatja mindenért, az nem férfi. Csak férfi nemi jegyekkel rendelkező lény, aki még messze van attól, hogy valódi férfivé váljon. Ahogyan te is attól, hogy valódi nővé.

Hiszen nem vonzhatsz mást, csak azt, amivel együtt rezegsz.

De amikor felismered ezt, elkezdődik egy új élet. Először a felismerés, aztán a döntés, majd a kitartás. És hidd el: soha többé nem leszel edény.

Az út hosszú, küzdelmes, és sokszor kerülsz padlóra. Néha mély gödörbe is. De minden egyes nap hozd meg újra a döntést, hogy továbbmész — még akkor is, ha néha csak mászni tudsz.

Ne add fel. Többet érdemelsz.

Drága nő, ébredj, gyógyulj, és lépj ki a fényre.

Péli Ildikó.