Az én történetem (2) Az önszeretet illúziója

Az önszeretet  és a valódi út kezdete

Sokáig azt éreztem, hogy a önszeretet  az egyik legnehezebb dolog a világon. Ma már tudom, mikor kezdődött ez az érzés igazán akkor, amikor eldöntöttem, hogy elindulok önmagam felé. Amikor kimondtam magamban, hogy meggyógyítom a sérüléseimet, a lelki fájdalmaimat, a régi sebeimet, és végre szeretettel fordulok saját magamhoz.

Naivan azt hittem, ez gyors folyamat lesz. Azt gondoltam, két hét alatt teljesen megszeretem magam, és onnantól olyan kapcsolatokat vonzok majd be, ahol ugyanilyen szinten szeretnek engem is. Úgy képzeltem, az önszeretet egy döntés kérdése, egy elhatározásé, ami után minden magától rendeződik.

Ebben az időszakban volt az életemben egy férfi, akit nagyon szerettem. Vágytam rá, akartam őt, de az érzései irántam csak részben viszonozták az enyéimet. Az ő oldaláról a kapcsolat leginkább a vágy szintjén működött. Akkor találkoztam először azzal a gondolattal, amely később mélyen belém égett: csak úgy tudsz szeretni, és csak annyira tudnak téged szeretni, amennyire te saját magadat.

Azt hittem, ez nekem gyorsan fog menni. Két hét önszeretet, és megérkezik a nagy szerelem, az "álomférfi". Közben egyre zavaróbbá vált bennem a felismerés: ha olyan férfit vonzok, aki érdektelen, aki csak használ – bármilyen csúnya és fájó is ezt kimondani –, akkor vajon én mennyire szeretem magam valójában? Ez volt az a pillanat, ami igazán megérintett. Itt kezdődött el az utam önmagam felé.

Az önszeretet, az önelfogadás, az önismeret útja. És amihez én két hetet rendeltem, az ma már több mint öt éve tart. Elsőre ez az idő végtelennek tűnik. Aztán beláttam, hogy a fejlődés, az útkeresés, az öngyógyítás és a lélek érésének folyamata nem mérhető időben. Nem határidős feladat. Nem lehet kipipálni.

Nehéz volt – és sokszor ma is az – szembenézni az önbántó gondolataimmal. A mai napig él bennem számtalan tudattalan minta, gondolat, amelyekre ránézve néha még most is elképedek. Ilyenkor újra megkérdezem magamtól: hol van az a bizonyos két hét? Az emberi ego végtelen hamisságokra képes. Önkorlátozó gondolatok és hitrendszerek egész hálójával találtam szembe magam.

Olyan lelki sebekkel is találkoztam újra, amelyekről azt hittem, már rég túl vagyok rajtuk. Közben csak egy-egy réteget oldottam fel belőlük, hátrahagyva még megszámlálhatatlan másikat. És valahányszor eszembe jutott az önszeretet, ezek a minták, sérülések és emlékek törtek fel. Mérhetetlen fájdalmat okozva. Elhitetve velem, hogy nem vagyok méltó a szeretetre, ha még magamat sem tudom szeretni.

Ma már tudom, hogy ez nem igaz. De a tudattalan minták és traumák nem engednek el egyik pillanatról a másikra. Megtanultam, milyen hatalmas munka figyelni a gondolatokat. Nem beleragadni egy emlékbe, nem elveszni egy fájdalmas gondolatsorban. És milyen nehéz az elengedés is, amikor egy érzés úgy tart fogva, hogy azt hiszem, belehalok a fájdalmába, és nélküle képtelen lennék élni.

A legnehezebb mégis szembenézni azokkal a részeinkkel, amelyeket szégyellünk, amelyektől félünk, amelyeket elutasítunk – és amelyek újra és újra visszaköszönnek a kapcsolatainkban. Nem csak párkapcsolatokban, de ott a legélesebben. Ezekből születnek a bántalmazó, függőségi, traumatizált kapcsolódások.

Annak a kapcsolatnak végül vége lett. Nehéz volt, sok szenvedéssel járt, de sikerült lezárni és gyógyulni annyira, hogy később egy másik, egészen más minőséget képviselő kapcsolatba kerülhessek. Az is sok tanítást hozott. Más sebeket, más tükröket, más felismeréseket de az igaz szerelem a valódi kapcsolódás még várat magára. 

Önmagamat megismerni, szeretni és elfogadni, meglátni, tisztelni, kiállni magamért, meghúzni a határaimat – még mindig a legnehezebb dolgok közé tartozik. De haladok. Fejlődöm. És ez számít. Megyek az utamon, és nem adom fel.

Ennek a hosszú, kitartó belső munkának köszönhetem, hogy felébresztettem magamban a szeretetet. Azt az igazi, mély, elfogadó szeretetet. De erről majd egy másik történetben.

Péli Ildikó