Az én történetem 4 A lélek ébredése!

Amikor a lélek nem hagyja, hogy hülye légy!

Gyerekként megtapasztaltam, hogy nem vagyok szerethető, legalábbis nem úgy, ahogy én látom magam.
Hiába vágytam a szeretetre, gondoskodásra, nem kaptam meg. Sokszor leginkább azt, hogy sok vagyok, nem olyan vagyok, amilyennek kéne, hogy legyek! Szigorral, bántalmazással könnyen el lehetett érni nálam, hogy olyan legyek, úgy viselkedjek, ahogy elvárják tőlem. Nem volt ez újdonság abban az időben, az iskolákban divat volt verni a gyereket, sőt elvárás is volt. Meg még otthon is, ha nem úgy tanultál, nem úgy viselkedtél, vagy gondolkodtál, akkor verés volt hivatott jobb belátásra ösztönözni, ezzel mélyen eltemetve az önvalódat. Én elég tehetséges gyerek voltam, gyorsan és könnyen meg tudtam tanulni, hogy mit várnak el tőlem, és hogy hogyan kell viselkednem. Persze ez nem mindig ment zökkenőmentesen. Hiszen utáltam tanulni, és már egész korai gyermekéveimtől éreztem, hogy ez a világ, amit látok és érzek, amiben élek, nem lehet az egész, kell, hogy létezzen valami több, más. Nemigen értettem, hogy mi ez bennem, de néha, mikor egyedül voltam, egy különös világba képzeltem magam. Elmenekültem a valóság elől. Ezt az álmodozó, varázslatos énemet soha senki nem értette meg, nem csak gyermekként, hanem fiatal nőként sem. Bár az is igaz, mire elértem a tizenharmadik. életévemet, senkinek nem meséltem róluk. Csak ha tehettem, oda menekültem a képzelet és varázslatos lények, helyzetek világába. Közben a másik énem, akit a többség látott, a családom és mindenki más, egyre jobban vágyott az elfogadásra és szeretetre. Amit persze nem kapott meg, így hát megtanultam "jól viselkedni", és úgy élni, ahogy jónak vélték. Persze ez sem ment mindig. Lázadó gyerek és fiatal nővé váltam, de ezt sem mutattam meg mindenkinek. Vágytam a szeretetre, családra, biztonságra. 

Ahogy teltek az évek, egyre jobban. Már semmit nem akartam jobban, mint szerető férjet, gyerekeket és családot.

Mire betöltöttem a tizennyolcadik életévemet teljesen összetörtem lelkileg. Nem sokkal később megismertem a páromat aki később a férjem lett. Ez a találkozás egy csoda volt, amiről egy másik történetben szívesen mesélek majd!

Ez a férfi lett a férjem, a házasságunkból két gyönyörű, szép gyermekünk született.

A házasságom tizennyolc évig tartott, a válást az okozta, hogy olyan jól megtanultam, hogyan kell viselkedni, érezni és élni, hogy teljesen elfelejtettem, hogy én ki vagyok. A házasságom tizenegyedik éve után éreztem azt, hogy én nem vagyok sehol. Teljesen lemondtam önmagamról, jóformán azt sem tudtam, ki vagyok, de egyre jobban vágytam rá, hogy az legyek, aki vagyok. Sok minden történt, és bár azt hiszem, senki nem felelős a történtekért, hiszen ez is a fejlődésem része volt, de komoly árat fizettünk érte, a férjem és a gyerekek is.

A házasságomnak vége lett, és újra kezdtem érezni a lelkem, a varázslatot és a szeretetlenséget, ami egész életemben elkísért. Volt pár próbálkozás, de sajnos nem találtam meg, amit kerestem. Ez rávilágított arra, hogy talán nem jó helyen keresem. Nem kívül kéne, hanem inkább belül, saját magamban. Volt egy nyolc éves kapcsolatom, ahol, hogy szeressenek, újra lemondtam magamról, persze nem tudatosan, hiszen ezek mélyen bennem élő traumák és blokkok miatt volt. Túl sok idő telt el azzal, hogy olyan akartam lenni, ami nem vagyok, csak egy álarc, amit oly régóta hordok.

Ennek a kapcsolatnak is vége lett, ami arra ösztökélt, hogy most már tényleg csináljak valamit, hogy végre a vágyott életet élhessem a szerető párommal.
Elindultam az önkeresés útján, amiről azt hittem, nekem egy pár hónap kell csupán. Majd mikor ez kicsit tovább tartott, rájöttem, hogy az önkeresés még nem minden, szeretni is kell magam... Arra 2 hetet adtam. Mekkora naivitás és balgaság volt ez részemről.

Sokat fejlődtem akkoriban, szóval nem volt hiába való az alacsony határidő! Ennek köszönhettem, hogy belekerültem egy új kapcsolatban. Annyira magával ragadó volt. Olyan izgalmas és additív. Olyan volt, mint én, azt és úgy szerette, ahogy én. Amiben meg nem , ott kiegészítettük egymást. Egy élmény volt minden perc, amit együtt töltöttem vele. De volt valami, amit nem vettem komolyan, a sok bántás, nem fizikai, érzelmi. Nem ismertem fel, és amikor meg felismertem, hogy bár olyan jó vele lenni, de az együtt töltött idő nagyobb része csak fájdalom, nem tudtam elengedni, de innét egyre nehezebb volt a maradás, a vele való élet, egyre kevesebb volt a jó érzés… Nem volt intimitás, csak test használata, ami a sorozatos negatív minősítésem csak még tovább rontotta. Azt hittem, ha elmondom, hogy mi nem jó és mit szeretnék, azzal segítek kettőnknek, hogy még jobban el tudjon mélyülni az intimitás és a kapcsolatunk, de sajnos nem jól gondoltam.

Masszőrként, főleg, hogy tantra masszőr vagyok/ voltam, számtalan embert masszíroztam a feltétel nélküli szeretettel, és valóban képes vagyok erre, nem csak megjátszott dolog. Gyakran sírtam ez időtájt a masszázsok alatt halkan, és visszafojtva a hangom, csak a könnyeim csorogtak végig az arcomon… hogy ha én képes vagyok szeretettel érinteni egy vad idegen embert, aki nem is vonzó a számomra (itt lényegtelen, hogy vonzó vagy sem, hiszen nem erről szól a masszázs, csak érzékeltetésképpen írtam), akkor engem miért nem tud az a férfi szeretettel megérinteni, aki elvileg szeret, és vannak érzései felém, még ha nem is a nagy szerelem vagyok, de szeret. Sokat sírtam, és egyre jobban lemondtam magamról, és igyekeztem úgy öltözni, járni és élni, vélekedni, ahogy ő jónak látta, vagy szerette bennem. Minden vágyam az volt hogy szeressen ahogy képes rá, érintsen , hogy érezhessem őt. Olyan mély és csodálatos lehetett volna. Annyira mélyen tudtam szeretni és érzeni , hogy fizikai fájdalom volt az elutasítása. Egy idő után már féltem vágyni és érzeni hiszen ha csak egy kicsit is önmagamat adtam, vagy beszéltem az érzéseimről  ami számára nem volt érték vagy fontos vagy úgy érzete hogy ezzel bántom és bírálom na akkor, büntetés volt, érzelem megvonás vagy ordítozás, vagy porrá törte az én szép ám sérült lelkemet. Tudtam, hogy el kell engednem, és ezt nagyon sokszor meg is kíséreltem... nem volt olyan hét… vagy talán egy-kettő, amikor nem szakítottam volna, vagy menekültem haza az én kicsi otthonomba. De alig telt el pár óra vagy nap, annyira hiányzott, hogy úgy voltam vele, csak megéri, hogy vele legyek. És az sem segített, hogy ő is keresett, és nem hagyott elmenni. A békülés napjai mindig csodálatosak volt, olyan mélyen tudtam hozzá kapcsolódni, amiről mindig is tudtam, hogy létezik, és még ennél sokkal mélyebb megélés is, de addig, még őt nem ismertem, nem tudtam megélni ezt a mély szeretetteljes érzést. Elvileg ő is kapcsolódott hozzám, bár ebben már nem vagyok biztos. De az tény, hogy egy csodálatos érzés volt, de sajnos csak egy napig tartott, vagy egy estét és éjszakát… intimitás nélkül. Azt hittem, a szívem szakad meg, de örültem, hogy ennyit is meg tudok élni. Hogy ennyire is kellek! Itt már látható milyen mély trauma és blokkok vezettek idáig. Most már tudom, hogy az a mély érzés és szeretet bennem van nem függ senkitől sem.  Képes voltam mellette önmagamhoz kapcsolódni de az elutasítása okozta fájdalom elszakított Önmagamtól.

A folyamatos fájdalom érzése a gondolataim által a lelkem üzenetei amikor nem is voltunk együtt, egy mély érzés arra ösztönzött, hogy zárjam le és lépjek tovább, mert ez a férfi nem az, aki mellett megélhetem a boldogságot, szerelmet és intimitást.
Innen számolva még majd kilenc hónapot voltunk együtt… bár én mindenemet odaadtam, ő mégis úgy gondolta, hogy nem volt igazi párkapcsolat… gondolom leginkább a munkám miatt. Bár nem volt viszonyom, és nem szexeltem a vendégeimmel, ezt ő nyilván nem tudta elfogadni... de ezt is csak feltételezem.

Szóval a lelkem, magasabb énem, mindegy is most, hogyan hívom, fájdalmat okozott, leginkább érzések és gondolatok útján csak, hogy végre vegyem észre, hogy nem a helyemen vagyok. Bár volt hogy ezt Ő is mondta nekem.  Nagyon nehezen tudtam ezt elfogadni... mindig mentegettem, csak hogy vele lehessek, és ő is közeledett felém, nem volt közömbös. Szeretett a maga módján, nagyon jól főz, és bár szerettem a főztjét a közös programokat az együtt töltött időt, Őt magát sokkal jobban. Annyi jó és szép dolgot is tett értem , értünk. 

Tehát amikor bármit megteszel, és akkor is csak egyre rosszabbak, a körülmények, akkor a lelked lép közbe, nem hagyja, hogy hülye legyél :)!
Addig nyaggat, mutat, érzékelteti, amíg fel nem vállalod saját magad, amíg nem magadat választod.

Sok reményvesztett nap és fájdalom után úgy döntöttünk, hogy lezárjuk a kapcsolatot. Azt hittem, könnyű lesz. Nagyon fájt, és ahogy teltek a napok, egyre jobban fájt, és hiányzott. De mindig eszembe jutottak a bántások, a fájdalmak, amiket okozott, és tudom én engedtem, hogy megtegye. Én adtam át a hatalmat neki, ő csak élt a lehetőséggel, hogy porrá zúzzon, de nem szándékosan, tudom, csak egyszerűen nem tudtunk mást! Tudom soha nem akart bántan és fájdalmat okozni és szeret a maga módján , sajnálom , hogy erről soha nem  tudtam vele beszélni. 

Úgy hiszem én is sok fájdalmat okoztam neki bár egyik sem volt szándékos. Egymás életében remélem valami jót is tettünk. Én hiszek ebben!

A kapcsolatunknak vége lett, és bár még mindig szeretem, tudom, nem tud az a férfi lenni, és talán nem is kell, hogy azzá legyen, akire én vágyok, aki engem el tud fogadni és teljes szívből tud szeretni, és én sem vagyok az a nő, akire neki szüksége van.

Még fáj és néha azt gondolom, hogy bárcsak ne így történt volna, de bízom benne, hogy ez a kapcsolat mind a kettőnket közelebb vitte ahhoz a vágyott élethez, amire mindig is vágytunk.

A lelkünk mindig figyelmeztet és jelzi, ha nem jó irányba haladunk erre érdemes nagyon oda figyelni és változtatni. Bár van egy mondat ami ilyenkor mindig eszembe jut. Ha nem változtatsz az azt jelenti még nem fáj eléggé. 
Ezt nem így gondolom mi nők nagyon sok fájdalmat képesek vagyunk elviselni és magunkba tartani hiszen minden a mi lelkünkön szárad. Évezredes minták és traumák élnek bennünk , itt az ideje hogy felébredjünk és végre letegyük mind azt ami már régen nem szolgál minket. A felismerés és szeretettel való elengedés a gyógyulás útja . És bár nagyon fáj de gyógyulunk. 

És most talán sikerül a varázslatokkal teli lelkemet teljesen megismerni és elfogadni és mindig mellette dönteni.

Péli Ildikó

Ha érzed, hogy ezek a sorok benned is tovább rezegnek, tudd: amit itt olvastál, csak a kapu. A mélyebb rétegek a zárolt térben várnak — ott bontom ki részletesebben az összefüggéseket, a belső folyamatokat és azokat a felismeréseket, amelyek akkor születnek, amikor valóban befelé figyelsz.
Ha hívást érzel, szeretettel várlak ott.

Ha hívást érzel, szeretettel várlak ott. Oldalhoz vezető linket a peliildiko74@gmail.com

címen tudsz kérni!