Az út, ahol elvesztem… és rátaláltam a szeretetre

Az út, ahol elvesztem… és rátaláltam a szeretetre

Egy belső utazás a fájdalomtól az önszereteten át a valódi szeretetig.

Volt idő, amikor azt éreztem, hogy a szeretet a legnehezebb dolog a világon. Amikor azt olvastam, hogy szeresd magad és légy boldog, a boldogság benned van, olyan mély és erős fájdalom hasított belém, amitől azt éreztem, felemészt, és néha vágytam is arra, hogy vége legyen.

Felettébb szándékom volt, hogy az emelkedést, a szeretetet választom mindennel szemben, de eleinte azt sem tudtam, hogy amit addig szeretetnek vagy szerelemnek éreztem és gondoltam, valójában semmi köze nem volt hozzá. Akkoriban egy rosszul működő kapcsolatomnak lett vége, és egyedül maradtam. A kapcsolat nem volt bántalmazó a maga nemében, de a valódi szeretet és odafigyelés szinte teljes hiányával néztem szembe. A végére már nem éreztem azt, hogy nő vagyok, hogy vonzó vagyok, és hogy a házimunkán, illetve azon túl, hogy legtöbbször én voltam a pénzkereső, bármi másra is jó lennék.

Bátorságom nem volt véget vetni a kapcsolatnak. Mindig találtam okot arra, hogy ne tegyem. Féltem attól, mi lesz, ha egyedül maradok, hiszen nem igazán éltem egyedül. Féltem attól is, hogyan fogok megélni, és attól is, hogy nem tudok odaállni elé, és elmondani, hogyan érzek és mit szeretnék. Így csendben inkább azon imádkoztam, hogy ő menjen el.

A kapcsolat vége már nagyon haragos és dühös indulatokat váltott ki belőlem. Semmit nem tudtam tolerálni, amit tett, és azt sem, amit nem tett meg. És körülbelül a kívánságomtól számítva egy éven belül valóban bejelentette, hogy hazaköltözik. Akkor még fájt a dolog, de pár nap múlva már alig vártam, hogy összepakoljon és elmenjen.

Egyedül maradtam a kis otthonomban. Jó érzés volt, hogy nem kell kerülgetni senkit, ugyanakkor szörnyen magányosnak éreztem magam. Elkezdtem ismerkedni, nem a szokványos párkereső oldalakon, inkább csak az internet adta lehetőségeket kihasználva. Sokat sírtam a magánytól és a szeretetlenségtől. Szinte mindennapos és éjszakai elfoglaltság lett a sírás, néha csendesen, néha hangosan.

Akkoriban voltak lovaim, és ez sokat segített, de emlékszem, amikor kimentem hozzájuk, és szeretetre vágytam, szinte mindig hangos zokogásban törtem ki. Aki akkor látott volna, talán azt gondolja, hogy a lovak gondozása valami őrületesen nehéz és fájdalmas dolog, pedig csak a szívem volt az.

Egyedül maradtam, és jobban vágytam egy szerető kapcsolatra, mint valaha. Volt egy-két próbálkozás, de nem sikerült. Szexen kívül nem kellettem másra, és ez nekem túl kevés volt. Aztán belezúgtam egy nős férfiba, akinek szintén csak a szexre kellettem.

Pokoli évek következtek. Az önbecsülésem a sárban volt, kapcsolatfüggő lettem, és iszonyatosan alacsony volt az önértékelésem. Függtem mások véleményétől és elvárásaitól, és sokszor megesett, hogy magamról mondtam le. Maszkokat vettem fel, és különös érzékkel éreztem meg, ki mit akar látni vagy hallani, és azzá váltam. Megtettem sok mindent, csak hogy elfogadjanak, de még így sem sikerült tartós eredményt elérnem.

És ott volt a viszonzatlan szerelem. Égető, magával ragadó, de közben pusztító is. Ebben az időben nagyon mély fájdalmakat éltem meg. Már eltelt jó egy év így, amikor odáig fajult, hogy meg akartam halni. Ez elindított egy folyamatot, aminek a következménye az lett, hogy majdnem sikerült is. Mindezt az akaratom segítségével.

Szerencsére egy váratlan, de meghatározó pillanat rádöbbentett, hogy bármennyire is fájjon és reménytelennek tűnjön az életem, nem akarok meghalni. Innentől számítva hat hónap múlva teljesen felépültem egy olyan betegségből, amire az orvosok is csak találgattak. Mindenféle terápiák és gyógyszerek nélkül álltam fel.

Ez alatt az idő alatt történt valami más is. Akkoriban rendszeresen elmentem sétálni. Kerestem a kietlen földutakat, és a séták szinte mindig sírással kezdődtek, majd két-három óra után kicsit jobb hangulatban értem haza. Ez segített abban, hogy másnap legyen erőm felkelni és elmenni dolgozni. Ez ismétlődött napokon, heteken, éveken át.

Még mindig szerető voltam, és hittem abban, hogy a végén engem választ. A poklot éltem át minden egyes nap.

Egy nyári este a megszokott rejtett útvonalamon sétáltam, és sírtam. Zokogtam, és néha hangosan tört fel belőlem a szenvedésem. Dühös voltam Istenre, a világra és magamra is. Nem értettem, miért nem haladok, miért nem lesz jobb az életem, miért nem találom meg a szerelmet, és miért nem kellek senkinek.

A sírás erejétől és a fájdalom súlyától összeestem az út szélén. Annyira fájt, hogy szinte ki tudtam volna tépni a szívem a helyéről. Talán meg is próbáltam, de nem tudtam. Bármit tettem, a szenvedés ott maradt.

És ekkor történt valami.

Ott feküdtem összetörve az út szélén, és azt éreztem, hogy bennem valami megváltozik. Hirtelen eltűnt a fájdalom, abbamaradt a sírás, és egyszer csak azt éreztem, hogy jól vagyok. Hogy dönthetek másként is. Jó érzés volt.

Aztán megszólalt bennem valami, hogy ez nem normális. Hiszen az előbb még a kíntól szenvedtem, most pedig nyugodt vagyok, sőt boldog. Azt hittem, megőrültem, hogy az elmém feladta. És végül úgy döntöttem, az a normális, ha sírok, hiszen nagy lelki fájdalmam van. És sírtam tovább.

Kis idő után felkeltem, és elindultam a megszokott úton. Mire hazaértem, megnyugodtam, kicsit jobb kedvem lett, mint általában, és kimerülten zuhantam az ágyba.

Ezután sokszor eszembe jutott, mi is történt akkor. Tudatosan kezdtem foglalkozni vele, és világossá vált számomra, hogy amikor azt mondják, dönthetsz másként, hogy a szeretetet választod vagy a szeretet hiányát, akkor ez valóban így van. És azzal is egyre inkább tisztában lettem, hogy szeretni a világon az egyik legnehezebb dolog.

Szép lassan elkezdtem fejlődni, egyre közelebb kerültem az önszeretethez, és a hozzá kapcsolódó lélekrészek gyógyításához. Lezártam a szeretői kapcsolatot, tovább léptem, új munkám lett, és bár még sokszor nehéz volt a szeretetet választani, egyre jobban ment.

Rájöttem, hogy néha maga a döntés a nehéz, mert nem szoktunk hozzá. Nem voltunk tudatában hogy nem a szeretet válaztjuk. Sőt sokszor azt sem tudjuk, mi is az valójában. És abba sem gondolunk bele, hogy ezt a döntést minden pillanatban meghozzuk, tudatosan vagy tudattalanul, és ez a választá meglátszik az életünkön.

De még ekkor sem értettem teljesen, mi történt azon a bizonyos estén ott a földön fekve.

Elkezdtem dolgozni a szexuális blokkjaimon, és a tantra irányába fordultam. Voltam tantra masszázson is, és egy nagyon erős élményben volt részem, ami meghatározó lett az életem további alakulásában. Életemben először éreztem azt, hogy igazán nő vagyok, hogy kívánatos vagyok, és hogy egy istennő vagyok.

A masszázs végén sírásban törtem ki, mert fájdalmas felismerés volt, hogy ezt az érzést most élem meg először. Felismertem, hogy erre vágytam mindig egy kapcsolatban, és mennyire nem ezt kaptam. Azt is, hogy rosszul választottam, és félelemből benne maradtam olyan kapcsolatokban, amelyek nem voltak méltóak hozzám.

Elkezdtem tantrát tanulni, és közben jöttem rá, hogy valójában sok minden ott lüktet bennem: a szellemiség, a mozdulatok, az érzékelés. Egyre mélyebben belekerültem ebbe a folyamatba, és elkezdtem masszázst tanulni.

Egy alkalommal egy olyan férfit kellett volna masszíroznom, akiről azt gondoltam, ő maga az ördög. A tantra masszázs mély, szeretetteljes, valódi energiaáramlást igényel, egy lágy, intim kapcsolódást. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy őt szeretettel érintsem meg, akár az intim részein is. Már majdnem ott hagytam az egészet.

Végül mégsem így történt. Addig összpontosítottam magamra, amíg képesnek nem éreztem magam rá, és belementem a folyamatba. Mire sorra kerültem, olyan mély szeretetenergiába kerültem, hogy azt éreztem, én magam vagyok a szeretet.

Valami egészen mélyen megnyílt bennem. A kezeim melegek voltak, szinte sugároztak, és olyan szeretettel érintettem, amiről korábban nem is gondoltam, hogy képes vagyok rá.

Ekkor értettem meg, hogy ami azon az estén ott a földön feljött belőlem, az én magam vagyok. Az a szeretet, amiből minden áll. Én is, és te is. Ez az önszeretet megtalálása.

De ennek a szeretetnek a felszínre hozása, elfogadása, megélése és újra meg újra választása egy nehéz, néha fájdalmas út. Nekem ezek a mély fájdalmak és traumák kellettek ahhoz, hogy megnyíljon bennem az, amit én isteni szeretetnek hívok.

Ma már bármikor képes vagyok ebbe az állapotba kerülni, bár még dolgozom azon, hogy ez ne csak tudatos figyelemmel, hanem spontán, természetes alapérzésként legyen jelen bennem.

Mindenkiben ott van ez. Csak mindenkinek más az útja, ami felszínre hozza.

Érdemes elindulni ezen az úton. Bizton állítom, hogy életed egyik legnehezebb, és egyben legcsodálatosabb időszaka következik.

Tantra masszőrként és magánemberként is hiszem, hogy a szeretet soha nem megy ki a divatból. Az ember ösztönösen vágyik rá, miközben végig ott van benne. Levetkőzni mindazt, ami eltakarja, hosszú és fájdalmas út, de egy boldogabb, teljesebb élet nem érhető el másként. Az önszeretet megtalálása a cél.

Kívánom neked, aki ezt most olvasod, hogy találd meg a benned élő istennőt vagy istent, és élj boldogan.