Kell-e a nagy szerelem az intimitáshoz?
Kell-e a nagy szerelem az intimitáshoz? – Vágy, szeretet és valódi kapcsolódás
Sokszor halljuk, hogy az intimitás és a jó szex alapja a nagy, mindent elsöprő szerelem. Hogy csak akkor tudunk igazán megnyílni, csak akkor tudunk örömet adni, ha "fülig szerelmesek" vagyunk. De vajon valóban így van? Vagy ez is inkább az elménk egyik romantikus mítosza, amely összemossa a fellángolást a valódi szeretettel? Vagy csak kifogás? És csak kifogás akkor mit nem vállalunk fel, Mitől félünk?
Felteszem a kérdést, mert számomra nem egyértelmű a válasz. Sőt. A megéléseim inkább azt mutatják, hogy a fellángoló szerelmes szerelem nem feltétele sem az intimitásnak, sem a jó szexnek, és sok esetben nem is garanciája annak. A nagy szerelem heves, gyors, elsöprő. A test reagál, az idegrendszer izgalomban van, a vágy magasra csap. De ez az állapot gyakran nem a másikról szól, hanem rólunk: arról, amit benne látni szeretnénk, arról, amit betölt bennünk, arról, amit rajta keresztül élünk meg.
Felmerül a kérdés: vajon kell-e ez a fajta szerelem ahhoz, hogy örömet okozzunk a párunknak? Kell-e ahhoz, hogy fontos legyen számunkra a másik érzése, élete, öröme, jelenléte? Az én válaszom egyre inkább az, hogy nem. Ehhez nem fellángolás kell, hanem figyelem. Nem vak szenvedély, hanem jelenlét. Nem idealizálás, hanem valódi érdeklődés a másik iránt.
Szeretkezni valóban csak nagyon szerelmesen lehet? Vagy elég a szeretet, a tiszta, csendes szerelem, amely nem akar bizonyítani, nem akar birtokolni, nem akar elvenni? Egyre inkább úgy látom, hogy a mély intimitás nem a heves érzelmekből születik, hanem a biztonságból. Abból az állapotból, ahol nem kell megfelelni, nem kell teljesíteni, nem kell többnek vagy másnak lenni, mint ami éppen vagyunk.
A tiszta szeretet nem harsány. Nem követel. Nem akar. Inkább jelen van. Elfogad. Lát. És ebből a térből képes valódi kapcsolódás születni: érintésben, együttlétekben, közös életben, közös programokban. Ahol nem az a kérdés, hogy "elég izgalmas vagyok-e", hanem az, hogy "itt vagyunk-e egymásnak".
Felmerül az is, hogy vajon a tisztelet, az elfogadás, a szeretetteljes érintés és a minőségi idő csak az "igaz nagy szerelemmel" élhető meg. Az én megélésem szerint nem. Ezek sokkal inkább a szeretet minőségéből fakadnak, nem az érzelem intenzitásából. Abból, hogy a másik ember számít. Hogy nem eszköz, nem vágytárgy, nem pótlék, hanem társ egy kapcsolódásban.
Ami viszont elengedhetetlen: ha nincs tiszta szeretet, akkor semmi nem tud igazán működni. Ha nincs szeretet – nem a fellángolt, idealizált értelemben, hanem a valódi, emberi szeretet –, akkor az intimitás kiüresedik. Akkor a szex vággyá válik, amely nem ad, hanem elvesz. Akkor a másik nem társ, hanem eszköz. Nem találkozás történik, hanem használat.
Szeretet nélkül az érintés is elveszíti a tisztaságát. Már nem kapcsol, hanem birtokol. Nem gyógyít, hanem sebez. Ilyenkor nemcsak a másikat használjuk, hanem önmagunkat is. Mert amikor szeretet nélkül lépünk kapcsolatba, akkor mindkét fél sérül – még akkor is, ha pillanatnyi örömnek tűnik.
Ezért számomra egyre világosabb: nem a nagy szerelem a kulcs, hanem a valódi szeretet. Az a fajta szeretet, amely nem akar elragadni, csak jelen lenni. Amely nem elvesz, hanem ad. Amely nem feltételekhez köt, hanem elfogad. Ha ez mindkét fél részéről jelen van, akkor minden működhet: intimitás, közös élet, közös örömök, testiség, mély kapcsolódás.
És ha ez nincs jelen – ha nincs tiszta szeretet –, akkor hiába a vágy, hiába a szenvedély, hiába a fellángolás. Semmi nem lesz igazán mély, őszinte és megtartó. Akkor csak pillanatok vannak, nem kapcsolatok. Csak élmények, nem találkozások.
Ez az én jelenlegi igazságom. Nem végleges, nem kőbe vésett. Ahogy változom én, változhat ez a nézőpont is. De ma így látom: szeretet nélkül nincs semmi. Minden más csak zaj körülötte.
Péli Ildikó