Lilien!   Felejtés kék rózsájának legendája

Lilien kiemelkedik a habokból, testén megcsillannak a vízcseppek a lemenő Nap aranylóan vörös fényében. Ahogy lépked ki a vízből, a Nap is irigykedve nézi a gyönyörű, telt keblű, hosszú hajú nőt. Ugyan ezt érezhette a tenger is, mert hullámai újra és újra Lilien után lendültek, körbeölelték szép testét és húzták volna vissza a habokba. A nőt nem érdekelte, hogy mit akar a tenger, és hogy mennyire csodálja a Nap. Ábrándos mosollyal az arcán lépkedett ki a partra egészen addig, míg a habok már csak a szép bokáját tudták a hűvös érintésükkel körbesimogatni. A partra érve, gondosan kicsavarta hosszú hajából a vizet, majd lehajolt egy kis lenge selyem vékony anyagért, azt könnyedén maga köré csavarta, majd vetett még egy utolsó pillantást a lenyugvó Napra, majd elindult a part mentén. Itt még a part strandolásra alkalmas, finom homokkal borított szakasza volt. De minél lentebb halad, egyre kövesebb, sziklásabb lett a partszakasz. Ilyen messze a kis falucskától már nemigen lehetett emberbe botlani. Az esti fürdőzés után Lilien mindig elsétált erre. Élvezte a csendet és nyugalmat, a tenger halk morajlását, a hullámok hangját, amikor a szikláknak csapódnak, és a sirályok énekét, amit messziről hozott a szél. Ezt a békés harmóniát megzavarta egy felé sétáló ember a tájba nem illő, sértő mivolta. A semmiből került oda csak azért, hogy tönkre tegyen valami nagyon szépet. Ezt gondolta Lilien, ahogy egyre közelebb kerültek egymáshoz. Az idegen mozgásában volt valami megmagyarázhatatlan légiesség. Mintha nem is a lábain járna. Lilien olyan elmélyülten nézte, hogy már csak azt vette észre, hogy ott állnak egymással szembe és egy gyönyörű borostyánsárga szempár figyeli őt. Lilien nem tudta levenni a szemét a férfiről, nemcsak a különösen szép és ritka szeme színe miatt, volt valami mély titok a férfi körül. Ami úgy lengte körbe, mint egy finom selyem palást. A nő még soha nem érzett ilyet. Voltak férfiak, kik tetszettek neki és sok udvarlója is akad, de igazából egyik sem vonzotta eléggé, hogy igent mondjon. De ez a semmiből előlépő titokzatos férfi több volt, mint amiről valaha is álmodott. Még mielőtt bármit is mondhatott volna, már el is sétáltak egymás mellett. Önkéntelenül is utánafordult, mert nem tudta elhinni, hogy ez a férfi valóban létezik, és nem csak a képzelete játszott vele ilyen csúf tréfát. Mosolyogva nyugtázta, nem álmodik. Lilien egész nap kapkodott, sietett, maga sem értette mi hajtja, hová rohan. Megnyugvást csak a kedvenc partszakaszán történő sétája alkalmával érzett. Ekkor döbbent rá, hogy egész nap erre várt. Szíve hevesebben kezdett verni, ahogy felidézte a titokzatos férfit. Szemével őt kereste, azt várta, hogy bármelyik pillanatban feltűnhet légies járásával. Mint mindig, most is jól kiúszott a tengeren. Élvezte, ahogy egyre jobban elfárad. Ilyenkor minden bánata és rossz érzése, félelme eltűnt a tenger hullámai között. Hogy kicsit erőre kapjon, ráfeküdt a hullámokra és hagyta, hogy a tenger kényeztesse, lágyan ringassa. Közben az eget figyelte és a felette elszálló vízi madarakat. Csodálatos érzés volt, mintha eggyé vált volna a végtelen mindenséggel. Mikor már kellőképpen ellazult és kiélvezte a csodát, amiben része volt, elkezdett visszafelé úszni. Egyre izgatottabb volt, hátha újra látja a borostyánszeműt. Lilien gyorsan kiúszott, most még inkább nem érdekelte a Nap csodája sem, a tenger marasztaló csókjai. Sietett a partra, gyorsan felöltözött és elindult a szokásos úton. Elérte a sziklákat, már a Nap is alábukott, de őt nem látta sehol. Olyan mély csalódást érzett, amit még ezelőtt soha. A napok teltek és Lilien minden nap ugyan úgy tett, de mindvégig reménytelenül. Bármennyire fájt a nap csalódása, másnap valami mély hit hajtotta újra és újra a partra, hogy újra látja a férfit. Lindra a parton sétált. Tudta, nem lenne szabad ott lennie. Apja a lelkére kötötte, hogy nem mehet az emberek közé. De ő, mint oly sokszor, most sem engedelmeskedett. Lindra egy különleges nép fia. Ez a nép hosszú évszázadok óta a mélyben él. Egyaránt képesek lélegezni a vízben és a szárazföldön. Ősi titok ez, melyet a vizek népe és az emberi faj is többször feltárt már, de akkor mindig véres háború keletkezett. Az utolsó háborúban minden olyan ember odalett, aki tudott a titokról. De van, ami soha nem tűnik el, egy kis része mindig velünk marad. Ma is kering különös Vízi népekről szóló legendák. Ilyenek a sellőkről szóló mesék és történetek. A valóság teljesen más. Ők nem sellők, a víz mélyén élnek a szárazföldön. Csodálatos a világuk, a Napnak fényét és energiáját használják egy különleges, emberek által fel nem fogható fantasztikus találmány segítségével. Rendelkeznek termőföldekkel, állatokkal, növényekkel, amik hasonlóak a Földön található fajtákkal. Itt mindennek saját fénye van, olyan ez, mintha mi emberek látnánk minden élőlénynek az energiafényét, auráját. Minden élőlény sajátos színű fénnyel rendelkezik. A nép a szeretet egységében élte mindennapi életét. Egyetlen egy fontos és megszeghetetlen törvényük van, nem kerülhetnek kapcsolatba az emberrel. A titok megtartása mind a két faj fennmaradásának volt a záloga. Lindra meglátta a felé közeledő nőt. Nem tudta levenni a szemét róla. Ember még soha nem babonázta meg ennyire. Nézte a nőt, ahogy mozog, ringó csípőjét, ritmikusan hullámzó mellkasát. Belerándult, ahogy nézte a nőt. Az ő fajtája különösen jól lát még sötétben is. Alig öregszenek és az emberekhez képest elélnek akár 900 évig is, vagy tovább. Még távolról is jól látta, ahogy Lilien izgalmában a nyelvével megnedvesíti kiszáradt ajkait. Lindrában ez olyan vágyat ébresztett, amit eddig soha nem érzett. De tudta, nem lehet kapcsolata a Földi nővel. Így csak elsétált mellette és megfogadta, hogy soha, de soha nem jön többé erre a partszakaszra. A fogadalma betartásához nem volt elég ereje. Pár nappal később titokban figyelte a nő miden mozdulatát. Igyekezett elkerülni Lilient és távolról követte, nem tudott betelni a nő szépségével, ábrándos tekintetével az izgató nőiességével. Lilien mind ebből semmit nem vett észre. De minden este lement a tengerhez, nem mindig úszott ki, főleg hogy kezdett egyre hűvösebb lenni. Az ősz már a tengeren járt és sebesen közeledett a szárazföld felé. Csak ott állt és nézte a tengert, várt valakire. Így teltek a napok. Lilien többször eldöntötte, hogy nem megy le többet a tengerhez. Maga sem értette, mi hajtja még. De olyan sóvárgást érzett, aminek nem tudott ellenállni. Lindra elszégyellte magát, mikor alig pár centire volt csak Lilinetől. Restellte, hogy leselkedik utána és azt is, hogy pontosan tudta a nő is ugyan úgy vágyik rá, ahogyan ő rá. Amikor elment mellette, és ha akarta volna, kinyújtja a karját, meg tudta volna érinteni Lilient, érezte az illatát, ahogy elhaladt mellette. Akkor eldöntötte, nem engedelmeskedik a parancsnak és megismerkedik a nővel. Lilien a parton sétált a sziklák felé, a lemenő Napot nézte. A távolban egy alak körvonali sejlettek fel. Szíve hevesebben kezdett dobogni és a remény újra ott élt benne. Öntudatlanul is gyorsabban szedte szép karcsú lábait. Ahogy fogytak a méterek egyre biztosabb volt, hogy őt látja. Hirtelen könny szökött a szemébe. Biztosan tudta, hogy egész életében erre a férfira vágyott. Mikor egymás előtt álltak, csak nézték egymást, alig bírtak megszólalni. De szavak nem is kellettek. Nem létezik olyan szó, ami tökéletesen le tudta volna írni azt, amit abban a pillanatban egymás iránt éreztek. Úgy ölelték egymást, ahogy csak tudták, csókjuk szenvedélyes volt. Ha egy pillanatra elvált egymástól ajkuk, égő fájdalom lépett a helyére. Csak a másik ajkának érintése volt, ami megszüntethette a fájdalmat. A vágy olyan mélységét élték át, amit előtte még soha. Sőt, elképzelni nem tudták, hogy ilyen létezhet. Lilien remegett minden érintésnél, a vágy teljesen magával ragadta. A szédítő vágy hullámai Lindrát is uralma alá vonta. Gyengéden lefektette a puha homokba a kéjtől remegő szerelmét. Csókjuk megszakítása nélkül szerették egymást. Lilien felnyögött, mikor megérezte Lindra súlyát. Szorosan ölelte őt, csípőjét megemelte, lábaival átfogta a férfi derekát, megadva magát a szédítő vágynak. Lindra nem akarta elsietni, hosszan akarta szeretni a nőt, amíg csak lehet és soha el nem engedi. Mozdulataik lágyak és érzékiek, hosszan és forrón csókolták egymást. A tengerszint emelkedett és pajkosan csapkodta lábukat figyelmet követelve magának. Mert ekkora szerelem láttán a tenger is szeretetre vágyott. De a szerelmesek ebből semmit nem vettek észre és vágyukat a hullámok hűteni úgy sem tudták. Minden mozdulatukból áradt a szeretet. Mikor eggyé váltak, az maga volt a csoda. Az igaz beteljesült szeretkezés, ami a végtelen szerelem tüzében lángolt. Erre vágyik minden ember, hogy ezt átélje. Ez, ami hajt minket. Lelkünk mélyén tudjuk, hogy mit szeretnénk, szívünk minden alkalommal megsúgja, mit keresünk. A valódi beteljesült szeretkezés nagyon ritka az emberek között. Úgy tartja a legenda, hogy ahányszor egy pár a Földön megéli a beteljesülés valódi csodáját egy szeretethullám söpör végig a Földön és egy pillanatra minden ember boldoggá válik. Milyen lenne az élet, ha ezt minden ember átélhetné? Lindra és Lilien akkor este átélték ezt a csodát, és utána is minden alkalommal. Olyannyira szerették egymást, hogy a másik nélkül erős szenvedést éreztek. Ha csak pár órát voltak távol egymástól, azt is örökkévalóságnak érezték. A sok együtt töltött idő veszélyt is jelentett számukra. Lindra jól tudta ezt, de mégis vállalta. Egy alkalommal hibázott, nem vette észre, hogy követik. Ez végzetes hibának bizonyosodott számukra. Lindrát elfogták és a király elé vezették. A király kihirdettet, hogy a titkot minden áron meg kell őrizni és Lilien veszélyt jelent az egész világukra és nem lehet tudni, mit tud róluk és kinek mondta el, így az egész falut meg kell semmisíteni. Lindra hiába mondta, hogy nem mondott semmit Liliennek, nem hittek neki. Árulónak tartották és megvetették, kitaszítottá vált szerelme miatt. Úgy tervezte a király, hogy a tengert hívja segítségül a kis falu elpusztításához. El akarta árasztani az egész falut. Lindra kétségbe esett, hogy nem tudja megmenteni szerelmét. A tenger népének volt egy bölcs, mi varázslónak hívnánk, de ők csak természet szellemének nevezték. Aki esetleg tudna segíteni nekik, jutott eszébe Lindrának. Felkereste a varázslót és elmesélte mi történt, és kérte segítsen neki megmenteni a szerelmét. A varázsló egy ezüstös fényű, hosszú fehér hajú nő volt. Figyelmesen hallgatta a férfit, közben kézen fogta és vezette egy virágokkal teli helyre. Itt még a levegőből is virágok nőttek, vagy futottak. Mindenféle színűek voltak, amit mi emberek nem is ismerünk. És mindegyik fényesen világított. Mikor Lindra a történet végére ért, elértek egy rózsákkal teli helyre. Olyan varázslatos illat volt, ha éreznéd, soha nem akarnál máshol élni, csak ott. A varázsló lehajolt egy kék rózsaszálhoz, nem tépte le, csak megérintette fényes szirmait. Elmondta Lindrának, hogy ennek a kék színű rózsának van egy kivételes hatása az emberekre. Amint megérzik az illatát, álomba merülnek, és mikor felébrednek, nem emlékeznek semmire. Ez lehet a megoldás, ha a királyt meg tudja győzni, hogy nem árulta el a titkukat, akkor vigye el a lánynak a rózsát. Lindra lehajolt és leszakította a kék rózsaszálat, amin nem voltak tüskék és olyan gyönyörű volt. Lindra megsiratta a virág majdani halálát. Lindra ezután a királyhoz sietett. Hosszú beszélgetést követően sikerül meggyőzni őt, hogy semmilyen veszély nem les a népükre. De mindenképp ragaszkodott, hogy Lilien veszítse el minden emlékét, ami Lindrához köti. Lindra annyira szerette Lilient, hogy bármit megtett volna, csak neki ne essen baja. Most mégis, ahogy sétált a közös sziklájukhoz, mérhetetlen fájdalmat érzett. Ez lesz az utolsó estéjük együtt. Ezután soha többé nem találkozhatnak, nem ölelheti többé, csak messziről nézheti majd. A könnyek csak úgy potyogtak szép borostyánszeméből. Mire elérte a sziklát, sikerült összeszedni lélekjelenlétét, és ehhez minden erejére szüksége is volt. A kezében a kék rózsaszállal, ami ahogy kihozta a vízből elvesztette fényét és tüskéket növesztett, de az illata ugyanolyan volt. Lilien már messziről látta, hogy Lindra várja őt. Rögtön elfelejtette a több napi gyötrelmét, csak a szerelme számított, és most ott volt és várt reá. Találkozásuk olyan volt, mint az első. Szerették egymás és boldogok voltak. Mikor kezdett már hajnalodni, Lindra odaadta szerelmének a rózsaszálat. Lilien nagyon megörült a meglepetés virágnak, a szerelem és boldogság fénylett szép szemében. Lindra, ahogy ezt látta nem tudta féken tartani könnyeit. Közben Lilien a virág fölé hajolt és mélyen beszippantotta az illatát. Abban a pillanatban mély álomba merült, talán még látta szerelme arcán végigfolyó könnycseppeket. A férfi ott maradt egészen reggelig, vigyázta Lilien álmát és megfogadta, hogy bár soha nem találkozhatnak egymással, de mindig vigyázni fog rá. Mikor a nő ébredezni kezdett adott egy forró csókot a szájára és homlokára, majd bele vetette magát a habokba. És messziről figyelte az ébredést. Lilien fáradtan és fájdalommal ébred a tengerparton. Csodálkozva nézett körbe, nem tudta, hogy került oda, és hogy miért aludt a parton. Mély fájdalmat érzett, de nem értette, miért olyan volt, mintha elvesztett volna valami nagyon fontosan, de már nem emlékszik, mi volt az. Mire ennek a gondolatnak a végére ért a fájdalom is múlni kezdett. Ekkor vette észre a földön a kék virágot. Felvette és nézegette, nagyon megtetszett neki a különös rózsaszál. Otthon vízbe tette, és mikor gyökeret eresztett, elültette. Azóta honos a Földön a kék rózsaszál. Lilien minden este lesétált a partra, és állt és nézte a vizet. Sóvárgott valami, vagy valaki után. Ilyenkor mindig elszomorodott egy kicsit, de ebben a szomorúságban volt valami mély szeretet, amit nem értett, de érzete és élete során, sok bajon segítette át ez az érzés. Lindra sem mulasztott el egyetlen egy alkalmat sem, minden este ott volt a közelben és nézte szerelmét. Látta őt gyermekeivel az unokái körében. És még mindig ugyan úgy szerette, mint a legelején. Ugyanúgy vágyott rá, és még mindig elbűvölte a bája, finom nőiessége és szemében tündöklő ábrándosság. Ami az évek során sokat fakult, de Lindra látta még a távolból is, és ez volt az, ami segített neki túlélni. Ha álltál már a tengerparton és nem tudtad mi az, ami vonzz , de nem tudtál szabadulni az érzéstől és csak álltál ott és vártál, talán akkor lehet te is részese vagy a történetnek. Hiszen Lilien leszármazottai még ma is élnek a Földön. 

Péli Ildikó