Összemosódott képek: Az apa és a szerelmes férfi

Akire vágytam, vagy akit kerestem?

Ha egy kislány egészséges családban nő fel – ahol az anya a női energiájában van jelen, az apa pedig a férfi, apai minőségében –, akkor a leánygyermek megtanulja az édesapjától, milyen különleges, gyönyörű és értékes. És azt is, hogy mindezért nem kell tennie semmit. Olvastam valahol, hogy egy kislánynak az édesapjától kell kapnia az első virágot, majd később lányként és fiatal nőként is. Ezzel kap bizonyságot arról, hogy önmagában is értékes és szeretnivaló; hogy nem kell megfelelnie semminek és senkinek ahhoz, hogy elismerjék és szeressék. Na persze, nemcsak a virágon van a hangsúly, de példának tökéletes. Jól lehet vele érzékeltetni, milyen az, ha az apa nincs jelen a lánya életében, vagy ha esetleg bántalmazó – legyen szó az édesapáról vagy akár a nevelőapáról.

Általában azok a nők, akik nem rendezett családban nőttek fel, vagy az apjuktól nem kapták meg a szeretetet, a gondoskodást és a biztonságot, felnőttként olyan férfiakat vonzanak be, akik pont ezt az érzést erősítik meg bennük: hogy nem elég jók. Ilyenkor a nők megtesznek szinte mindent, sokszor önfeláldozóan, a teherbírásukon túl teljesítenek, csak hogy a választott férfi elismerje, szeresse és nagyra becsülje őket – hogy végre oltalmazó karjaiba zárva védelmezze és óvja őket. Amit persze egy olyan "kisfiútól", aki még maga is a gyermeki sebeivel küzd, és a valódi férfi erőtől, a férfias minőségtől még nagyon messze van, nem kaphatnak meg.

És ez így megy évről évre, kapcsolatról kapcsolatra. Mindaddig, amíg a nő meg nem tanulja szeretni és elfogadni önmagát, megadva saját magának mindazt a gondoskodást, amit az apjától nem kapott meg. Eddig a pontig sokszor nagyon hosszú és keserves az út. De mit lehet tenni? Ez hozzátartozik az egyén, a lélek fejlődéséhez. Természetesen ebben a fázisban még a nő sem éli a valódi női minőségét, hiszen ő is tele van fel nem oldott traumákkal és gyermeki mintákkal. A kapcsolataink viszont jó tükrök arra, hogy meglássuk, hol kell még fejlődnünk. Egy meggyógyult nő – vagy akár férfi – soha nem vonz be olyan kapcsolatot, ami nem méltó hozzá. Hiszen ha ilyen helyzetbe kerülne, gondolkodás nélkül továbblépne, még csak fontolóra sem venné az esetleges kapcsolódást. Általában egy gyógyult ember már nem vonz magához ilyen sérült, hasonló rezgésű embereket.

Én apa nélkül nőttem fel, egy igencsak alacsony minőségű nevelőapával, akitől csak verést, szégyent és bántalmazást kaptam – akár a fizikai, akár a lelki oldalát nézzük. Soha nem voltam elég jó gyereknek, leánygyermeknek meg pláne. Sem fiatal nőnek, sem nőnek... Már az alapvető bajom volt, hogy nőnek születtem. Az édesapámnak sem kellettem, ő sem tudott szeretni. Bár a szüleim és a nevelőapám is meg tettek minden tőlük telhetőt – azt adták, amit akkor, ott tudtak –, ez lássuk be, igen kevésnek bizonyult. Ma már tudom, hogy nem a rosszszándék vezérelte őket, egyszerűen ők is épp ott tartottak a saját fejlődési útjukon. És nyilván a lelkem sem véletlenül választotta őket szüleimnek a leszületésem előtt. Mindezekkel tisztában vagyok, mégis nagyon hiányzik az az apai szeretet.

Volt idő, amikor úgy képzeltem el egy jó, szerelmes párkapcsolatot, hogy a férfi megtart, a hibáimmal együtt szeret, megvéd, és kiáll értem, legyen bármiről is szó. Hogy én vagyok a szeme fénye, és ha rámnéz, látom a tekintetében a szeretetet, a hálát, a nagyrabecsülést, a vágyat, az odaadást és az elfogadást. Hogy az életemet is rábízhatom, mert ő mindig ott lesz velem, és oltalmaz mindentől... Ha ezt így férfi szemmel és szívvel olvasod, lehet, hogy kiveri nálad a biztosítékot, de én tényleg valahogy így képzeltem el a szerelmet, a szerelmes férfit.

Nem éltem meg egyszer sem ezt az érzést, pedig 18 évig voltam házas, utána volt egy 8 éves kapcsolatom, majd egy 4 éves, és végül egy másfél éves... De talán a legközelebb a férjem állt ehhez, amikor megszületett az első gyermekünk, a lányunk, Szabina. Abban az időben láttam valami egészen csodálatosat a tekintetében. Ez is elég régen volt már.

Él bennem egy emlék arról, milyen a szerelem valójában. Egy igazi, mély szeretet és szerelem emléke ez, keveredve egy olyan mély szeretettel, amit csak egy apa tud megadni a lányának (a gyermekének). És ez a kettő összemosódott bennem kissé – minderre csak a napokban jöttem rá. Nagy, erős és intenzív felismerés volt. Hogy mindvégig az apai szeretetet vetítettem ki azokra a férfiakra, akiket választottam – vagy inkább azoknak a férfiaknak a képére, akik mertek vagy tudtak engem választani...

Így, hogy ez a kép már összeállt bennem, azt hittem egy ideig, hogy sínen vagyok... de ez nem így van. Honnan vannak ezek az erős érzelmek, ezek az emlékek? Mi az, amit csak gyermeki naivitással alkottam meg, aminek semmi köze a valós szeretethez, csak egy kislányos elképzelés könyvek és filmek hatására? És ki vagyok én mindezek mögött? Ki az, aki érez, ki az, aki emlékszik? Hol vagyok én, és az az Én kicsoda?

Amit ilyenkor a leghelyénvalóbbnak érzek, az az, hogy igyekszem megfigyelni, mi zajlik bennem gondolati és érzelmi szinten. Igyekszem úgy ránézni az eseményekre, mintha teljesen új, eddig ismeretlen helyzetek és érzések lennének. Tudnom kell, ki vagyok a gyermeki énem mögött, ki az, akire emlékezni kezdek. Bízom benne, hogy szépen haladok afelé a nő felé, aki már gyógyult, és aki megtalálja az áhított társát erre az életre.

A lelked vagy a szíved mélyén számodra milyen a szerelem? Milyen a férfi, akire vágysz? És ez a kép hiteles, vagy csak egy régi minta, egy gyermeki képzelet szüleménye? És végül: ki az, aki ezt keresi?